A történet egy Maeda Mitsuyo (kép) nevű úriemberrel kezdődött, aki 1878-ban egy kis japán faluban, Funazawában látta meg a napvilágot. Mivel a fogócskát ekkortájt még nem ismerték Japánban, biciklizni pedig nem tudott, a kiskamasz Mitsuyo, hogy unalmát elűzze, választott egy neki szimpatikus harcművészeti stílust és beiratkozott egy… szumóiskolába. Szumózással teltek hát gyermekévei, mígnem egyszer csak beköszöntött egy új divat Japánban, amitől mindenki visítva a haját tépte: ez volt a judo.
No, nem volt ez azért olyan nagy újdonság, mivel az alapítója, Jigoro Kano (kép) a már több száz éve használt stílust, a jujutsut vette alapul, amit egy alapos ráncfelvarrás után, az ütéseket, rúgásokat, az elavult (pl. a fegyveres könnyűpáncélosok ellenit) és veszélyes technikákat kigyomlálva, más technikákat praktikusabbá téve, újakat kifejlesztve (pl. a katagurumát, vállon átdobást) megalkotta a judót. A judót ezért a köznyelv sokáig Kano jujutsuként emlegették, kiötlője pedig Kodokan judónak nevezte el. A végeredmény közelebb állt a sporthoz, mint egy igazi harcművészethez, ezért is vált olyan népszerűvé.
Visszakanyarodva Maedához, tehát jött a judo-divathullám, és felvetődött a kérdés, hogy miben más ez, mint a jujutsu, erre jött az övegesi válasz: „gyárékek, hát próbáljuk ki”. Így is történt, elkezdtek judo vs. jujutsu tornákat rendezni, ahol is a frissen feltuningolt és aktualizált judo fölényesen lenyomta a tradicionális ősi harcművészeti stílust.
Ahogy ez a trapéznadrág és a koptatott farmer esetében is megtörtént, mindenki az új cuccot akarta, mindenki judózni akart. Így tett Maeda Mitsuyo is, ahelyett, hogy cukros tepertővel versenysúlyra hizlalja magát, és szumós karrierbe kezdett volna, váltott a judóra.
Miután feltápolta magát az újonnan választott diszciplínában, számtalan csata és 4 dan után, egy vasárnap reggeli borotválkozás közben a tükörbe meredve elöntötte egy érzés: Japán kurva kicsi, de legalábbis nem elég nagy, meg Kano mester is mondta már neki, meg kéne mutatni azoknak a sápadt arcúaknak, hogy ki a Jani, és lejudózni őket a pecsába.
Ezért ő, és még három tanítvány (kép) világkörüli judó-népszerűsítő turnéra indultak, ahol is amerikai focistákkal, angol birkózókkal, német bokszolókkal, spanyol inszeminátorokkal, francia nőkkel és még ki tudja kikkel mérkőztek meg, hogy megmutassák a plebsnek, a judo a király. 1914-ben így jutott el végül Maeda Amerikán, Európán, és Közép-Amerikán át Dél-Amerikába, azon belül is a brazíliai Belémbe. Ahol nagy népszerűségre tett szert tudományával, és iskolát is alapított.
A kis Carlos Gracie (jobbra) is egyike volt Maeda tanítványainak, majd mikor a Gracie család elköltözött Rio de Janeiróba, Carlos tanítgatni kezdte testvéreit a Maedától tanult tudományra. A legkisebb testvér, Hélio (lent), csak megfigyelőként vett részt a családi edzéseken gyerekkori betegeskedése miatt. Ő nézve tanulta a jujutsut, ő volt az agy. Majd mikor egészségi gondjai megoldódtak, Carlosszal közösen megalapították a Gracie jiu-jitsut, mely a köznyelvben később brazil jiu-jitsuként jelenik meg (a jujutsu és jiu-jitsu írásbeli eltérés a japán nyelv különböző nyugati átírásaiból adódik), ami a judo egy tovább módosított változata volt.
Míg a judo inkább sport, mint harcművészet, és az ellenfél földre vitele a cél, a dobások, gáncsok dominálnak, a földharc kevésbé, addig a BJJ (brazil jiu-jitsu) visszatért a gyökerekhez, a cél nem csak az ellenfél földre vitele, hanem ártalmatlanná tétele is, a földharcnak nagyon nagy szerepe van. Persze a BJJ-nek is van sport kompatibilis formája, nemzetközi tornákat is rendeznek belőle, a judótól némileg eltérő szabály- és pontozási rendszerrel (pl. a földön az ellenfelet lehet vonszolni, és domináns pozíció elérésért is jár pont). Egyébként a mai napig megvan az információáramlás a judo és a BJJ között, egymástól vesznek át technikákat, és fedeznek fel újakat, amikről néha kiderül, hogy az egyikben vagy másikban már rég használják, csak máshogy hívják.
Szóval Gracie-ék a jiu-jitsujukat folyamatosan fejlesztgették, iskolákat alapítottak, majd részt vettek ők és a tanítványaik, a Brazíliában akkoriban beindult vale tudo (annyit tesz: mindent szabad) „utcai harc” tornákon, amik először csak underground szinten folytak, majd országszerte népszerű eseményekké váltak. Olyan nagy nevekkel, mint Rei Zulu, Valdemar Santana, vagy Rickson Gracie. Ezeken a vale tudo tornákon különböző iskolák és diszciplínák versengtek egymással, de volt rá példa, hogy a rivalizáló iskolák és oktatók a ringen kívül rendezték el vélt vagy valós sérelmeiket (pl. Hélio Gracie 19 évesen a jujutsu-kódex tanításait figyelmen kívül hagyva egy meglehetősen agresszív véleménycserét kezdeményezett egy konkurens luta livre oktatóval, aki törött kulcscsonttal a földön fekve már fontolóra vette vitapartnere érveit. Héliót jogerősen börtönbüntetésre ítélték az eset után, de végül amnesztiát kapott egy jóakaró közbenjárásával.)
Azt nem tudom, hogy a Gracie-k mivel foglalkoztak a jiu-jitsu előtti időkben, de miután Hélio és Carlos iskolát alapítottak, szinte az összes Gracie valamilyen szinten elsajátította a stílust, még a nők is. A Gracie név és a harcművészeti stílus összeforrt, és a Gracie család meglehetősen népes volt, csak Carlosnak 6 feleségtől 21(!) gyereke született (itt megtekinthető a Gracie-családfa), szóval már családon belül külön szakosztályokat alapíthattak volna. Amit még itt megemlítenék, hogy Hélio csak „r” betűvel kezdődő neveket adott gyermekeinek: Rorion, Relson, Rickson, Rolker, Royler, Royce, Rherika, Robin és Ricci. A brazil-portugál dialektusban pedig a szó eleji r-t h-nak ejtik. Biztos van rá magyarázat, hogy miért ez a névválasztás Hélio részéről, de érdekes, hogy a gyermekei is hasonlóan cselekedtek.
Tehát itt van ez a nagy népességű Gracie-klán, akik tucatjával alapították a BJJ iskolákat, mígnem elérkeztek, egy pontig, amikor már Brazília kicsinek bizonyult ennyi Gracie-nek, és többen közülük elindultak szerencsét próbálni a nagyvilágba, de legfőképp Amerikába.
Így jöhetett létre 1991-ben a nagy találkozás egy reklámszakember, nevezetesen Art Davie és Rorion Gracie (kép) BJJ-oktató között, aki Kaliforniában nyitott iskolát. Davie egy harcművészetekkel kapcsolatos piackutatás végzet egy cég megbízásából. Nem véletlen, hogy Roriont kereste fel, mert ekkortájt látott napvilágot a „Gracies in Action” video sorozat, amit Gracie-ék készítettek egyrészt a stílusuk népszerűsítésére, másrészt az állandó versengési kényszerük csillapítására. Ezeken a felvételeken - amit videokazettán boldog s boldogtalan másolgatott magának – látható, amint valamelyik Gracie a tudományával legyőzi egy másik harcművészeti stílus mesterét, és látható néhány kuriózum is, például Hélio Gracie Kimura Masahiko elleni legendás mérkőzése, vagy a Rickson Gracie vs. Rei Zulu nem kevésbé neves csörte.
Rorion és Davie maguk mellé kaptak egy filmproducert, John Milust, és brainstormingoltak egy jót, minekután arra jutottak, hogy rendezni kellene egy tornát, ahol különböző harcművészetek mesterei egyenes kieséses rendszerben megmérkőzhetnek egymással, míg egy nem marad, a győztes, és nem ám videokazettán árulják majd a kaliforniai nagybanin, hanem élőben, országszerte „pay-per-view” nézheti a nép. Eredetileg a „War of the World” nevet szánták a tornának, ezért is neveli a promóciós cégük a „WOW Promotions” nevet, de végül a műsorszolgáltató javaslatára az „Ultimate Fighting Championship” név mellett döntöttek. Küzdőtérnek ring helyett egy nagyobb mozgásteret biztosító nyolcszögletű, körbekerített porond mellett döntöttek, ezzel is azt sugallva, hogy ez komoly dolog, nem egy ringben rendezett „bohóckodás”.
A WOW Promotions nekiállt házalni a produkcióval három nagy PPV műsorszolgáltatót kerestek fel: a TVKO-t (jelenleg HBO PPV), a SET-et (Showtime), és a frissen indult Semaphore Entertainment Groupot (SEG). Az első kettő segget mutatott Rorionéknak, de nem úgy a SEG, aki kapva kapott a lehetőségen, és kitűzték az első torna időpontját 1993. november 12-re a denveri McNichols Sports Arenába. A többi már történelem.
Folyt. köv.
